Rosalie Oak – #5 És ezért száműzettek

Rosalie vidám dallamra ébredt. A Nap épp a feje felett állt, ez azt jelentette, hogy olyan dél körül járt az idő. A sugarak kellemesen cirógatták az arcát, a meleg fény feltöltötte energiával. A dal egy pánsípból szólt, valahol egész közel, de Rosalie nem akart megmozdulni, hogy megnézze pontosan honnan. Néhány puha fűszál csiklandozta az arcát és a tarkóját. Minden annyira tökéletesnek tetszett, mintha Rosalie nem is épp a saját otthonából menekülne. Mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna. Mintha nem is találkozott volna a faun fiúval, akinek hirtelen nem emlékezett a nevére.

- Daun! – és ezzel a névvel együtt elözönlötték agyát a tegnapi emlékek. Olyan hirtelen ült fel, mintha hátulról megszúrták volna. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy körbenézett a kis tisztáson. A táskája azonban még mindig ott hevert érintetlenül, ahol tegnap hagyta, a tűz, bár a lángok időközben kialudtak, is érintetlennek tűnt. Daun ott ült tőle nem messze, egy pánsíppal a kezében, azonban abbahagyta a játékot, mikor Rosalie felült, és most a lányt nézte.

- Nem kell ilyen riadt arcot vágni! – villantott meg egy féloldalas mosolyt, mikor összekapcsolódott a tekintetük. – Nem nyúltam semmihez!

Rosalie még gyorsan leellenőrizte, hogy a nyakában ott lóg-e medálja, majd mikor keze rátalált az apró makkra ő is megengedett magának egy gyöngécske mosolyt.

- Viszont ha előre tudom, hogy így kiütöd magad szóltam volna, hogy inkább hagyj meghalni! – Daun feltápászkodott a helyéről és a lány mellé guggolt. – De ugye már jól vagy? – arca fürkésző volt, mintha nem is Rosalie arcát nézné, hanem valamit a bensőjében.

- Igen már rendben vagyok! Csak egy kicsit sok energiát használtam fel ez minden.

- Nos, hiszek neked, de több ilyen magánakcióra nincs szükség rendben?

- Persze csak ha nem vágja le megint valaki a fél karodat! – Rosalie tett egy szemrehányó pillantást, de azonnal meg is bánta és lesütötte a tekintetét. Mégis miért beszél ilyen közvetlenül ezzel a vad idegennel? A tegnapi egy különleges eset volt, meg kellet mentenie az életét, de semmit nem tud arról, hogy ki vagy mi ő, és hogy milyen szándékai vannak.

Daun valószínűleg megérezte Rosalie bizonytalanságát, mert hátrébb lépett, majd rövid kutatás után a háta mögött valamit előre nyújtott.

- Ezek gyógynövények meg különböző jótékony hatású bogyók. És mindegyik ehető! Jót fog tenni, és pótolja a tegnap előtt elvesztett energiád.

- Köszönöm… - Rosalie bizonytalanul nyúlt a tál felé, de mikor ő is sorra felismerte a rajta levő növényeket, már sokkal jobb kedvvel látott neki az elfogyasztásuknak. – Várj csak azt mondtad tegnap előtt? Úgy érted egy teljes napot átaludtam?

- Igen valahogy úgy – a fiú válaszától Rosalienak még a még a maradék vér is kifutott az arcából. – De hé, el ne ájulj nekem megint! – Daun ugyan nevetett, de azért aggódva figyelte a lány következő mozdulatát.

- És te végig itt maradtál mellettem?

- Nem szokásom csak úgy otthagyni valakit, aki megmentette az életem!

Rosalie ezen elmosolyodott egy picit, amit Daun kitörő örömmel vett, legalábbis az ő arcára kiülő széles vigyorból ez látszott.

- Szóval Marmoreába tartasz?

- Igen oda – Rosalienak nem tetszett, hogy a beszélgetés hirtelen rá terelődött.

- Tudod az az igazság, hogy mostanában én sem vagyok erre valami kívánatos személy, szóval szívesen elkísérnélek!

- Hát… - a lányt őszintén meglepte a faun ajánlata. Nagyon sok mindenre számított, de erre nem. – nem tudom. Nem igazán ismerjük egymást. Lényegében vad idegenek vagyunk, és te mégis velem akarsz jönni?

- Tudod bármi jobb, mint itt maradnom – a fiú mindig vidám arcát egy percre sötét felhő árnyékolta be.

- És miért is?

- Az nem tartozik rád! – Daun mogyoróbarna szeme egy pillanatra egészen elsötétült. Rosalie megrettent ettől a pillantástól, és egy kicsit hátrébb húzódott. – Várj nem úgy értettem! – nyújtotta ki felé a kezét a fiú. – Csak tudod, elég igazságtalan az eset, és nem akarom, hogy rossz képet alkoss rólam…

- Én meg nem akarok egy körözött bűnözővel együtt utazni! – Rosalie igyekezett bátornak mutatni magát, igaz Daun előbbi komor pillantása nagyon is megijesztette.

- Én sem tudok többet rólad! Szóval akár te is lehetsz tolvaj vagy valami veszedelmes bérgyilkos! – Daun elgondolkodva végigmért a lányt. – Na jó, bérgyilkos tuti nem vagy!

- Akkor kössünk egyezséget! Te elmondod a te történeted én meg az enyémet, azután meglátjuk hogyan tovább! – Rosalie a háta közepére sem kívánta sem azt, hogy fel kelljen elevenítenie a történteket, sem azt, hogy egy idegennel keljen együtt vándorolnia a továbbiakban, de volt valami Daun meleg tekintetében, ami hol az őszi lombok barnájában, hol a méz aranyló színében játszott, és ez a valami nem engedte szabadulni.

- De te kezded a mesét! – fonta össze a karjait dacosan a kecskefiú.

Rosalie vett egy mély levegőt, összeszedte kicsit a gondolatait, majd belekezdett. Az egész történetét elmesélte, valahol ott kezdve, mikor édesanyja megismerte az apját. Mindent kiadott magából, amit az évek alatt felhalmozott. Meglepően jólesett neki elmesélni azt a rengeteg nyomasztó gondolatot, ami eddig benne érlelődött, egy olyan embernek, aki nem ismeri, tehát nem is fogja elítélni.

- Aztán bukkantál te elő a bokorból… - fejezte be végül a históriát. Időközben a nap eljárt felettük, jócskán bealkonyult.

- Hát akkor nem csodálkozom, hogy először kést rántottál, aztán pedig a saját épséged veszélybe sodorva megmentettél… - Daun kissé oldalra billentette a fejét és úgy szemlélte Rosalie arcát, ami egészen kipirult a meséléstől. – Mi lenne, ha én most elmennék és szereznék nekünk némi harapnivalót meg tűzifát, aztán előadom a saját történetem, bár szerintem az fele ennyire lesz izgalmas. Te pedig addig pihenj még egy keveset, mert úgy látom még mindig nem tért vissza minden energiád!

Rosalie először kicsit bizonytalan volt, nem akarta, hogy Daun egyedül hagyja, félt, hogy a fiú csak úgy se szó se beszéd eltűnik. De miután a fiú szavát adta, hogy visszajön Rosalie is belenyugodott, és a füvön elnyúlva figyelte, amint a faun, víg dallamot játszva sípján beszökken a fák közé.

A lány szemében hosszú óráknak tűntek a percek, amiket a hideg parázs mellett töltött, várva Daun visszaérkezését. Ez idő alatt megjárta fejben a poklok poklát, mikor azon töprengett, hogy ismét magára hagyták, és volt a mennyországban is, mikor arra gondolt, végre van megint mellette valaki, aki segíti és támogatja. Aztán mikor már úgy érezte nincs messze az őrülettől, fülét egy kedves dallam ütötte meg, ami eltéveszthetetlenül egy pánsípból származott. A következő pillanatban már a faunt is meglátta, amint kilépett a bokrok közül, egyik kezében vastag hasábokat egyensúlyozva.

- Megérkeztem angyalka! – Daun kedves mosollyal állt neki újraéleszteni a tüzet, miután egy vastag bőr zsákot Rosalie ölébe dobott. – És ahogy láthatod, hoztam vacsorát is.

Rosalie kinyitotta a táskát, és az arca felderült, miközben tartalmát egy vászondarabra borította. A faun kivételes tehetségnek bizonyult az erdei bogyók összegyűjtésében, sőt valahonnan még egy darab lépes mézet is sikerült szereznie.

- Ezzel meg is volnánk! – kiáltott a fiú, mikor a tűz vidám vörös szikrákat szólva életre kelt. – Felkészültél a műsoros vacsorára?

Rosalie csak bólintott, miközben néhány bogyót a szájába tömött.

- Az én történetem nem évekkel, csupán néhány nappal ez előttről indul. A, nos nevezzük törzsnek, amiben élek néhány napja kereskedőket várt, az idei szeverill adagért, amit néhány nagyvárosi piacon akarnak majd eladni. Igen ám, csakhogy valaki megelőzte őket, és kipakolta majdnem a teljes pincénket. Az az igazság, hogy aznap este, mikor ez az eset történ én voltam beosztva őrjáratra, szóval egyből jött a gyanúsítás, miszerint én engedtem be a tolvajt, és valószínűleg jó fizetséget kaptam érte. De persze ebből egy szó sem igaz! – Daun arcét elöntötte a düh, és egy vastag botot hajított a lángok közé, aminek hatására szikrák ezrei pattantak ki a tűzből, vörösre színezve az esti égbolt feketéjét. – Viszont ki hallgatna meg egy fiatal kölyköt, aki már néhányszor rossz fát tett a tűre! Esélyem sem volt elmondani az igazat, egyből a szégyenkőhöz vezettek, hogy levágják a szarvaim. A tulajdon szüleim pedig az első sorból figyelték volna! – ezt olyan keserű szájízzel mondta, hogy Rosalie szerette volna átölelni és megvigasztalni, de persze nem mert közelebb menni a fiúhoz. – Nem akartam így végezni, szóval mikor felemelték a bárdot, amivel meg akartak fosztani a becsületemtől én egyszerűen kiugrottam a kezeik közül. Persze nem volt tökéletes a terv, így szereztem a vállsérülésem. Ezután a történetem kísértetiesen hasonlít a tiédhez. Rohantam, hogy összeszedjem néhány holmim, aztán irány a vadon, és magány. Azt hiszem egy, vagy talán két éjszakát töltöttem egyedül, mielőtt találkoztunk.

- Én annyira sajnálom, ami veled történt! –Rosalie nagyon szerette volna jobban megvigasztalni a fiút, ezeknél az üres szavaknál azonban nem futotta többre az erejéből és a bátorságából, így csak meredten maga elé bámult.

- Ugyan, nincs ezen mit sajnálnod! Hiszen így legalább megismerhettelek téged! Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, hogy rabolták ki a pincét, ugyanis én végig az őrhelyemen voltam…

- Nem akartam megkérdezni. Ha, azt mondod, igazad van, én elhiszem, bár azt nem egészen értem miért bízok benned ennyire…

- Talán mert mind a ketten száműzöttek vagyunk! – Rosalie erre a mondatra már felemelte a fejét, így pont elcsípte, ahogy Daun sokat sejtető mosollyal rákacsint.

Thora Mondyle - #3

Thora nagy bajkeverő volt. Mindig kereste az alkalmat, hogy belerondíthasson egy-egy történetbe – ettől lettek azok izgalmasak. Hisz ki szeretne unalmas életet élni? Ha a lány a közelben volt, ettől senkinek nem kellett tartania.

Be is szerzett pár ellenséget így! Nem mindenki vágyott ugyanis fordulatokban gazdag életre.

És ezt Thora képtelen volt megérteni. Neki mindig is első helyen állt, hogy ne unatkozzon. Nem szeretett unatkozni, tudniillik. Nem volt az jó semmire. Miért akarná valaki elunni az életét, és emellett még örülni is neki, hogy elunja az életét? Épp akkora butaság, mint amilyennek hangzik. Mégis voltak ilyen emberek.

De még több volt, aki örült ezeknek a kis közbeavatkozásoknak, bár nem tudták, kitől vagy mitől származnak. Néhányan valamiféle felsőbb erőre gyanakodtak, néhányan titokzatos jótevőkre, néhányan manókra, tündérekre, vagy a jó ég tudja, mire. Néhányan nem agyaltak rajta, csak boldogak voltak, hogy megtörténnek ezek a dolgok.

És néhányan tudták.

Például a Hephill házaspár, még odahaza, Sylában. Furcsa szerzetek voltak, minden szempontból, már az első látásra: mindig, mikor Thora beleütközött a nőbe, Mrs. Hephill vastag, fekete térdzoknit viselt – a szigeten uralkodó állandó meleg ellenére is –, ami kiemelte angyali mivolta miatti magas termetét, hosszú lábait. Mr. Hephill hasonlóan viselkedett: ő könyékig érő vastag, fekete kesztyűt hordott. Amikor Thora észrevette ezeket a meglehetősen fura szokásokat, úgy volt vele, hogy rendben, ha ettől ők jól érzik magukat, mert hát mit is érdekli őt, mit húznak magukra ezek az újonnan érkezettek. Nem szándékozott szoros barátságot kötni velük, vagy ilyesmi, úgyhogy rájuk hagyta. Egészen addig, amíg a házaspár bele nem keverte az ügybe a lányt is.

Egy nap, mikor Thora elsétált előttük sötétedéskor (ment kémkedni Derilla után, hátha talál valamit, amit felhasználhat ellene – ő volt az a lány, akit mindig is utált, pedig Derilla semmit sem tett ellene, egyszerűen csak létezett), Mrs. Hephill hangosan megköszörülte a torkát, és a lány után fordult. Thora visszapillantott, ő is köhintett párat, majd folytatta az útját. Ezúttal Mr. Hephill élesebb és öblösebb torokköszörülése állította meg. Thora visszapillantott, megemelte láthatatlan kalapját, majd ment tovább. Mrs. Hephill utána szólt:

– És a köszönés hol marad, édes lányom?

Thora megállt, bájmosolyt erőltetett az arcára, és hátrafordult.

– Kezdjük ott, hogy nem vagyok a lánya, és folytassuk ott, hogy nem ismerem magukat. Találkoztunk már, egyébként akkor sem köszöntem. De még nem beszéltünk, vagyis maguk idegenek számomra, és idegenekkel nem beszélgetek. Látják, most már beszéltünk egy keveset. Ezután már nagyobb valószínűséggel fogok köszönni, már ha felismerem magukat. Jó estét!

– De szemtelen vagy, te lány! Hát így neveltek a szüleid? Mondd, mi a neved? – tudakolta Mr. Hephill felhúzott szemöldökkel.

– Nem értem, a szüleimnek mi köze lenne ehhez. Azt teszek, amit akarok. És, még egyszer, nem ismerem magukat. Nem adok ki információt magamról.

– Csak találjam meg azokat a szülőket! – morogta a férfi a kilógó, dús orrszőre alatt. – Majd megmondom nekik a magamét!

– Walter! Nem a mi dolgunk, ha a szülei nem tanították meg az illemre. Egyébként is figyelned kell a szívedre. Ne törődj ezzel a pimasz kislánnyal – veregette meg Mrs. Hephill Mr. Hephill mellkasát, feltehetőleg megnyugtatás céljából. – Te pedig – intézte szavait ezúttal Thorához – ne felejts el máskor köszönni!

– Nem felejtek – forgatta meg a szemét a lány. – Mehetek végre? Ezzel elment három perc az életemből, és még csak nem is értelmesen töltöttem.

Mrs. Hephill nagyot sóhajtva legyintett, és hátat fordítva Thorának, bemasírozott a házukba, férjével a nyomában.

Ekkor Thora úgy döntött, jobb lesz, ha a Derilla projektet egy másik napra halasztja: most más dolga akadt.

A ház egy hátsó ablakához lopakodott, és észrevétlenül kihallgatott mindent, amit Mr. Hephill és Mrs. Hephill egymásnak mondott. Néha be is pillantott az üvegen keresztül, hogy felmérje a helyzetet – tudniillik a pontos megfigyeléshez nem elég a füledre támaszkodni. Fél tizenegy körül hazaindult. Útközben, és végig, amíg készülődött az elalváshoz, a terven dolgozott az agya: hogy kellene bekavarnia a házaspár életébe?

Másnap hajnalban, mikor még nem sokan jártak az utcákon, az újonnan megtudott információk birtokában egy kis üzenetet írt egy cetlire, amit aztán átlopott Hephillék kertjébe. Egy celluxdarabbal ráragasztotta a papírt a feltekert locsolócsőre, majd elbújt az egyik dús levelű bokor mögött. Mint megtudta, Mr. Hephill a kertje megszállottja (hozzá kell tenni, ez meg is látszott a pázsiton és növényeken), és minden reggel korán felkel megöntözni a füvet, míg Mrs. Hephill elsétál a közelben lévő boltba az aznapi betevő falat összetevőiért.

Thora nem szeretett kárt tenni másokban, nem szerette megbántani őket. Az egyiküknek sem lett volna kedvező. Nem szerette volna kirúgatni a tanárnőt, csak ráébreszteni, hogy ki kellene javítania azt az egyest a naplóban legalább egy négyesre, „okos az a gyerek, csupán lusta és nem érdekli az adott tantárgy” címszóval. Példának okáért: nem tette tönkre Mr. Hephill kertjét. Csak bekavart az életébe. Ez jobb volt, mint a TV, mint valami comedy show. Ezen tényleg lehetett nevetni, ezen tényleg lehetett izgulni.

Hajnali öt után nyolc perccel Mr. Hephill valóban ott állt a kertben, és hunyorogva olvasta a cetlit, amit ügyetlenül letépkedett kesztyűs kezével a feltekert locsolócsőről. Mikor végzett, értetlenül felpillantott, körbekémlelt (a kis Thora gyorsan visszahúzta a fejét a bokorba), majd dühösen kidobta a papírkát a komposztba, és borongósan tűnődve meglocsolta a kertet (a vízből Thorára is jutott, mert a bácsi volt szíves megöntözni az adott bokor leveleit is, nem csak a gyökerét). Mikor végzett, visszatekerte a slagot a szögre. Ekkor caplatott vissza a térdzoknis, térdig érő nyári ruhát viselő Mrs. Hephill is egy nagy szatyorral, amit Mr. Hephill segítőkészen elvett tőle, miután a nő kinyitotta a száját, hogy mégis miért nem segít neki a drágalátos férje egy nehéz szatyor cipelésében, hiszen tudja jól, hogy a nehéz szatyroktól előjön a sérve (és a drágalátos férj elmotyogta, hogy a nehéz szatyroktól neki is előjön a sérve, de a mogorva vén szatyroktól meg a migrénje).

Ez volt az első lépés Thora tervében, és boldogan nyugtázta, hogy eddig semmi nem tért el az eltervezettől.

Másnap délután egy újabb cetlivel jelent meg a Hephill rezidencián, amit elhelyezett a konyhaablak párkányán, bekopogott, és mikor Mrs. Hephill kinézett, gyorsan leguggolt, nehogy meglássa őt a nő. Hallotta az ablak nyitódását, majd záródását, várt egy kicsit, aztán eliszkolt.

Pár nappal később Thora úgy döntött, most van a tökéletes alkalom a Derilla projekt megvalósításához. A lány házához menet elhaladt egy egymásba kapaszkodó, mosolygó házaspár mellett. Nem tudta, kik ők, mert csak egy futó pillantást vetett rájuk, de mikor meghallotta a háta mögött elhangzó krákogást, és feltámadt benne egy erős déjà vu érzés, rájött, kik mellett haladt el. Köszönés nélkül.

– Elnézést – mondta Thora enyhe éllel a hangjában. – Jó napot kívánok.

És ezzel folytatta is volna útját, ám ismét feldörgött a háta mögött Mr. Hephill torka, így kérdő tekintettel visszafordult.

Mrs. Hephill megsimította Thora fejét. – Jó gyerek vagy te, kislány.

Mr. Hephill buzgón bólogatott, és megveregette Thora vállát. – Bizony, bizony.

Thora értetlenül nézett egyikről másikra. – Attól tartok, nem értem. Mitől lettem pár nap alatt jó gyerek?

Mrs. Hephill mosolyogva válaszolt. – Tudjuk, hogy te voltál. Walter már évezredek óta nem ír nekem ilyen szerelmes leveleket. Ráadásul láttalak a konyhaablak alatt.

Thora elhúzta a száját. – Francba! Hát, igen. Tudtam, hogy az nem a legjobb megoldás, de nem tudtam mást kieszelni.

Mr. Hephill is mosolygott. – Mindenesetre köszönjük, kislány. Nagyon jól estek a leveleid mindkettőnknek. Szeretnénk tudni a jótevőnk nevét, ha szabadna.

– Thora vagyok. Az efféle ügyletek mestere. Szolgálatukra.

Nem volt ez a lány olyan nagy kópé, mint ahogy mindenki más hitte, és mint Thora hitetni akarta velük. Voltak efféle ötletei, és rendszerint meg is valósította őket. Csak ezeket eltussolta. Nem akarta, hogy ezekről legyen ismert. Nem akarta megmutatni a lágyabb oldalát, azt, amelyik érez. Van pár ember, aki tud róla, de csak a közeli ismerősei. És ez így pont jó volt.

„Miért?”, kérdezhetnék. Hát nem ismerik már az emberek ezt az élvezetet, hogy jót tehetnek valakivel? És a jó szubjektív. Bármi lehet jó, ha belegondolunk, nem csak az, ami elsőnek eszünkbe jut róla. Lehet jó, ha valakinek belekavarnak az életébe – jó, mert kell egy kis változás. Jó lehet, ha valakit megnevettetnek, vagy épp megríkatnak, hiszen nem tesz jót, ha az érzelmeidet magadba fojtod.

És jó lehet, ha valakit kirángatunk otthonról, hogy elfeledje szomorúságát, például. Az a valaki talán nem látja elsőre, hogy jót szeretnénk tenni vele, csak később fog rájönni, de addig is: ki kell tartanunk a pozitivitásunk mellett. Mi csak jót szeretnénk.

– Mrs. Mondyle, eljönne velem bevásárolni? – kérte Nedyn. – Mindig is tudni akartam, hol veszi azt a csodálatos ízű kenyeret…

Rosalie Oak - #4 Gyanakvásra ad okot

A hosszas repülések és a rövid földön töltött éjszakák rendkívül kimerítették Rosalie edzetlen szárnyait, ám a lány nem mert néhány óránál többet a talaj közelében eltölteni. Élelme, amit magával hozott, vészesen fogyott, már csupán egy, vagy maximum két napra volt elegendő. Ugyan, édesanyjának köszönhetően többé kevésbe felismerte az ehető bogyókat és növényeket, összegyűjtésükkel csupán ideig-óráig tudta halasztani a súlyos tényt, ami mint egy vészjósló bárd ott lebegett a feje fölött, miszerint kénytelen lesz még Marmorea előtt betérni valami kisebb városba, vagy faluba. Azonban ez rögvest egy második gondot is szült. Azt ugyan tudta, hogy miként tud eljutni a nyüzsgő kikötővárosba, Oucklerno ritkásan lakta vidék volt, tehát arról fogalma sem volt, hol találhat a közelben lakott területet.

- Hát ez már mindenképp a holnap problémája lesz! – mormolta magában a lány, miközben a fáradtságtól leszállás helyett már-már szinte lezuhant az égből. Azonban mielőtt elérte volna a lombkoronaszintet, valami szemet szúrt neki a horizont szélén. Az alkonyi napsugarak ott nem hosszam elnyúló erdőség lombját festették bíborszínűre, helyette arany csillámporként terültek szét a láthatár mentén. Rosalie arcán széles mosoly terült szét. A sugarak ugyanis a széles vízfelszín miatt szóródtak úgy szerteszét. Holnap végre elérheti a folyót, amiről tudta, hogy Marmoreát és a Zoran tengert köti össze, fontos kereskedelmi útvonalként.

- Legalább holnap a kulacsomat fel tudom tölteni friss vízzel! Így lehet, hogy mégsem kell kitérőt tennem… - töprengett Rosalie miközben ágakat és gallyakat keresett az avarban, hogy tüzet tudjon rakni.

Csakhamar csinos kis tűz lobogott a tisztás közepén, ahová aznap leszállt eltölteni az éjszakát. Meglepően gyorsan belejött a tűzgyújtás fortélyaiba, főleg annak a hatására, hogy tűz nélkül valószínűleg már a második éjjelen halálra fagyott volna. A lány egészen közel húzódott a lángokhoz, hagyta, hogy a meleg ellazítsa elgémberedett kezét, lábát, és hogy új erőt öntsön szárnyaiba. Valószínűleg elszundíthatott, mert a következő pillanatban arccal a föld felé találta magát, és már a tűz sem égett olyan hevesen, mint mikor letelepedett mellé. Bár az apró lángok még mindig sugároztak magukból hőt Rosalie ereiben jéggé dermedt a vér, ugyanis a közeli bokorból halk neszezés szűrődött felé. A lány gyorsan cselekedett, szárnyaira felélesztette az álcát, és azért az apró tőrért nyúlt, amit még menekülése napján rejtett el csizmaszárában. Talpra ált, és bár minden porcikája remegett hangjára igyekezett nyugalmat erőltetni.

- Ki van ott? – kiáltott bele a sötétbe, bár a kiáltás inkább tűnt a szél susogásának, mint fenyegető élű kérdésnek. – Bárki is az jobban teszi, ha előjön!

- Nyugalom ifjú szépség csak nyugalom! – különös szerzet lépett elő a fák közül, olyan amilyet Rosalie még életében nem látott, csak néhány, gyűlölködéstől fűtött történetben hallott létezéséről.

- Egy faun?

- Valóban az volnék, szépséges leány, becses nevem Daun! – hajolt földig a kecskelábú teremtmény. Mikor ismét felemelkedett Rosalie alaposan szemügyre vette az arcát is. Fiatalnak tűnt, nem lehetett sokkal idősebb nála, finom arcvonásaiban még volt valami gyermeteg dac, de állán már apró kecskeszakáll sötétlett. Göndör gesztenyebarna hajából arasznyi nagyságú szarvak meredeztek az ég felé. Fülei is hosszúak és hegyesek voltak, egy cseppet elálltak arcától. Lábát sűrű szőr borította, de semmiféle ruhát nem viselt. Meztelen felsőtestét valószínűleg a Nap barnította meleg, bronzos árnyalatúvá, izmai erőtől duzzadva feszültek meg bőre alatt minden apróbb mozdulatától. A másodpercek némán lógtak köztük a levegőben, mialatt Rosalie az idegent bámulta. Végül ismét a faun szólalt meg:

- Esetleg szabad megtudnom a te nevedet is szép hölgy? – szemében barátságos fény csillant, amit Rosalie nem tudott figyelmen kívül hagyni. Valamint a fiú felől áradó pozitív, barátságos érzéseket sem, amik igyekeztek betölteni a teljes tudatát.

- A nevem Rosalie! – szavai alig voltak többek az agák közt cikázó szellőnél, mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy ez a neve.

- Örvendek a szerencsének Miss. Rosalie!- hajolt meg ismét Daun. – Mondja, lehet olyan arcátlan kérésem, hogy csatlakozhatok-e önhöz ezen a hűvös éjszakán a tűz mellé?

- Hát… ööö… izé…

- Egy percig sem kell bennem ellenséget vagy bármiféle ártó szándékot feltételeznie! Azt a tőrt is egészen nyugodtan elteheti!

Rosalie arcát egy pillanatra elöntötte a pír, bár ez az időközben a tájra borult félhomályban nem látszódott. Eszébe jutott édesanyja, aki arra nevelte, hogy mindig segítsen az elesetteken és azokon, akik a segítségét kérik. Egészen elszégyellte magát, amiért először az jutott eszébe el kell üldözni azt a fiút, aki csak melegedni akart a tűznél.

- Természetesen maradhatsz! Csak kérlek, fejezd be ezt a rendkívüli udvariaskodást. Valahogy gyanakvásra ad okot!

- Ahogy kéred! – azzal Daun lehuppant a földre a tűz mellé, majd a Rosalie által felhalmozott kupacból újabb hasábokat dobott, a már egyre gyengülő lángok közé. – De akkor én is hagy kérjelek meg rá, hogy vedd le a szárnyaidat elfedő búbájt! Tudod ez is gyanakvásra ad okot!

Rosalie ijedtében összerezzent, és szoborrá dermedt.

- Te mégis honnan… ?

- Faun tulajdonság! Megérzem a rejtő bűbájt – magyarázta Daun a tűzbe bámulva, mintha észre se vette volna a lány ijedségét.

 - Értem…- azzal Rosalie ismét láthatóvá tette az út porától, a napok alatt szürkére színeződött szárnyait és helyet foglalt a tűz másik oldalán, szemben a faunnal.

- Mondd csak merre tart egy ilyen gyönyörű lány egyes egyedül ebben a veszélyes vadonban? Nem csak olyan lenyűgözően jóképű és kedves lényekkel találkozhatsz ám erre, mint én! – a fiú kivillantotta hófehér fogait egy széles mosoly keretein belül.

- Marmoreába tartok – Rosalie is halványan elmosolyodott. Tetszett neki a fiú közvetlensége és a még mindig az agyában áramló jókedv. Bár volt valami más is a fiú elméjéből érkező érzelmek közt, mint vidámság és jókedv, de utóbbi kettő annyira elnyomta azt, hogy Rosalie csak a halvány nyomát tudta felfedezni, így nem is nagyon törődött vele.

- Hát az még jó pár nap innen. Tudod én a környéken élek, ismerek … - a mondat közepén Daun arca fájdalmas grimaszba torzult, és a vállához kapott. Rosalie ekkor vette észre a kezdetleges kötést a fiú bal felkarján. A fehér pólyán gyorsan terebélyesedett egy vörös folt és a Daun felől érkező érzelmek is fájdalommá és ijedtséggé változtak.

- Úr isten mi történt veled? – Rosalie villám gyorsan a fiú mellett termett és a kötést kezdte vizsgálni.

- Csak egy kis vágás igazán semmiség!- de a faun arca újra fájdalmasan összerándult, így Rosalie képtelen volt hinni neki.

- Ne titkolózz! Tudod, az gyanakvásra ad okot!

Daun arcán gyenge mosoly suhant keresztül.

- Megvádoltak valamivel és meg akartak büntetni én pedig elszöktem… Csak a szökés nem sikerült valami jól…

- Ismerős helyzet… Engedd, hogy megnézzem! – Rosalie igyekszik lefeszegetni az erős ujjakat a kötésről. – Bízz bennem értek hozzá!

Daun ujjai végül engedtek és Rosalie szemügyre vehette a sebhelyet. Mély vágás volt, amit valószínűleg egy rendkívül éles és vastag penge okozott. Egészen frissnek tűnt, csak a seb peremén volt egy kis alvadt vér, ami arra engedte következteti a lányt, hogy a fiú pár órája szerezhette.

- Csukd be a szemed! – utasította Daunt. A fiú kérdezés nélkül engedelmeskedett, Rosalie gondolati közé is beáramlott a fiúból érkező bizalom.

A lány nem tétovázott, hosszú ujjait a sebre helyezte, és erősen összpontosított. Elképzelte magában a bőrt szépen, egészségesen és sértetlenül.

- Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta! - A mágia szinte magától eredt meg benne, ujjait aranyszínű ragyogás vette körbe, majd leszivárgott a sebbe, mintha el akart volna keveredni a vérrel. Daun érzete a testében egyre jobban szétáradó meleget, és még lehunyt szemhéján keresztül is majd megvakult az egyre erősödő ragyogástól. Aztán a fény hirtelen eltűnt, a fájdalommal együtt, ami eddig a karjában lüktetett. Kinyitotta szemét, és az első, amit megpillantott, Rosalie fáradt, de boldog arca volt. A második pedig a sebhely. Vagyis inkább annak hűlt helye. Még egy aprócska heg sem maradt utána.

- Ezt mégis hogyan?

- Félvér angyal adottság!- mondta Rosalie azzal elájult.

Thora Mondyle - 2#

– Igazából ez nem is csak egy dolog… – Nedyn idegességében az egyik hajtincsét rágcsálta.

– Halmozott rossz hír? Nagyszerű – morgolódott Thora. – Essünk túl rajta! Mondd.

– Tisztában vagy vele, hogy kockára teszem az angyal mivoltomat azzal, hogy találkozgatok veled, ugye? Ha otthon rájönnének, engem is kidobnának a szigetről.

– Igen, tudom. Hűséges és csodás barát vagy. Egy igazi hős.

– Szóval… Nem jöhetek többé. Megsejtették, és mostantól figyelni fognak engem, biztos vagyok benne.

– Ó, ne! – szomorodott el Thora hirtelen. – Pedig ezek a látogatások felvillanyozzák az éveimet! Ki sejti? És mennyit tud?

– Édesapád észrevette, hogy bizonyos időpontokban elhagyom a szigetet. Úgy gondolja, ez semmi jót nem jelenthet, s mivel nagyon becsületes ember, ezt jelezte is a felsőbb szerveknek. Rajtam fogják tartani a szemüket.

– Régen is mindig ilyeneket csinált! Bármit megtesz, csak hogy árthasson nekem. Miért élvezi ezt ennyire? Miért nem tudta most az egyszer annyiban hagyni? – püffögött Thora.

– Megértem, hogy feldúlt a hír, de még ne dobd el az agyad. Van más is – jelezte Nedyn nyugodt hangon. – Pár nappal az incidens után édesanyád a fürdőszoba padlóján elterülve találta apádat.

Thora a szája elé kapta a kezét. – Ugye nem…?

– Nem, nem! Nem volt semmi baja – nyugtatta meg a lány barátnőjét –, kivéve, hogy szédült és fájt a feje. Apádnak megjelentek az első tünetei. Most az egyik kiképző intézményben lakik pár hétig.

Az angyalokban van egyfajta adottság: időskorukra megjelennek az első tüneteik, melyek azt jelzik, hogy az illető – egy két-három hetes képzés után – Bölcs lett. Innentől fogva a személynek – főleg a hadsereget, a csatákat, harcokat érintő – látomásai lesznek, melyekkel Istenhez kell fordulnia, el kell őket mesélnie neki minden egyes alkalommal, a legnagyobb részletességgel, még akkor is, ha semmiségnek tűnik az egész – ez az a pont az angyalok életében, amikor végre hasznosak lesznek az uralkodó számára. Thora legalábbis így gondolja. És biztos, hogy mindenki így érzi.

– Ez is egy rossz hír akart lenni? Egyáltalán nem érdekel, hogy az apám ezekben a pillanatokban válik Bölccsé.

– Ebben a pillanatban valószínűleg alszik – jegyezte meg Nedyn. – De nem, ez még nem a rossz hír. Az most jön. Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy mindig vannak dolgok, amiket velünk nem osztanak meg. Az iskolában elmagyarázták, mik a jelek, és mit kell ilyenkor tenni. Azt azonban nem mondták el nekünk, hogyan is válsz Bölccsé, mi a folyamat, és mi történik, ha nem tudod, vagy nem akarod megtenni, amit kérnek tőled.

– Persze. Igazából ez sejthető volt. Na, mi történt apával? Gondolom, nem tudta megtenni, amit követeltek tőle. Mi lett vele?

– Annyira sajnálom, Thora! – suttogta Nedyn könnyezve.

Thora szemei lassan elkerekedtek, majd összeszorította őket, és zokogva ráborult barátnője vállára, aki a lány hátát simogatva próbálta nyugtatni őt.

– Soha nem kedveltem igazán a pasit, de… Ó, Nedyn, sokkal-sokkal kedvesebb is lehettem volna hozzá! A szívem mélyén… ott, bent… tudom, hogy nem akart nekem rosszat. Soha. És most… Most… Anya! Hogy viseli anya?

– Az igazság az, hogy nem láttam még őt azóta. Bezárkózott a házba, és még nem jött ki egyetlen pillanatra sem.

Thora szemeibe aggódás ült.

– Figyelj, én tényleg maradnék még, vigasztalni, meg beszélgetni, meg ilyenek, de én… kisurrantam ma este, hogy tudassam veled a híreket. Nem szerettem volna, ha kimaradsz belőlük. Azonban most már indulnom kell, hisz nézd, már hol jár a Hold! Még vissza kell érnem Headrasba holnap délig. Ott vár majd rám pár őr, hogy visszavigyen Sylába. Tudod, figyelemmel tartanak. Már ezzel is feszegetem a határokat, hogy kimenőt kértem, miközben ilyen helyzetben vagyok.

– Rendben. Hiányozni fogsz, Ned! Gyere meglátogatni, amint tudsz! Én nagy valószínűséggel még mindig itt leszek. És… próbáld meg kimozdítani anyát. Bele fog őrülni ebbe, ráadásul fogadok, nem is főz. Még csak az kéne, hogy éhen haljon!

– Megteszek minden tőlem telhetőt. Szia, Thora! Érezd jól magad itt, az új otthonodban!

Thora Mondyle - 1#

– Thora? Thora Mondyle? – kérdezte egy döbbent hang a sötétből.

– Nem. Próbáld újra! – indult meg a fiatal, alig húsz éves lány a faágak recsegésének irányába, kezében egy baltával, ami eddig egy farönkben pihent. Hangja szilárd volt, vékony, hófehér keze, lába azonban heves reszketésbe kezdett, úgyhogy Thora felettébb hálás volt az éjféli feketeségnek és a kettőjük közt álló fáknak, hisz így ellenfele nem láthatta.

– Ne lőj! Vagy bármit is tartasz most a kezedben.

Ismerős volt a vékony, női hang, de Thora még mindig nem nyughatott. Lehet, hogy csapda. Bármi lehet. Lassan közelebb lépdelt a neszek felé. Fekete haja arcába hullott, így eltakarta világosszürke szemét.

– Nedyn vagyok – suttogta a lány, mikor végre kivergődött a fák közül.

Nagyon magas volt és karcsú, kerek, fehér bőrű arcát egyenes, gyönyörű szőke haj keretezte. Kék szeme boldogan csillogott a sötét éjben, ahogy Thorát kémlelte.

– Ned! – Thora mélyet sóhajtva leengedte fegyverét, és nevetve megölelte a lányt. – Semmit sem változtál! Történt veled valami mostanság?

– Semmi, mióta… tudod… száműztek téged. Még mindig mindenki rólad beszél.

Thora apja és anyja is angyal volt, így őbenne is fenséges angyalvér csörgedezett. Épp ezért mióta csak az eszét tudja, isteni maszlaggal tömték a fejét. Ő viszont úgy döntött, nem érdekli. Nem figyelt, lázadozott, kézzel-lábbal püfölte a korlátokat és szabályokat – míg végül pont egy tizenöt éves angyal méretű lyuk keletkezett rajtuk, és kiengedték Thorát. Anyját, apját, hazáját maga mögött hagyva rohant el onnan, ahova soha nem próbált és egész biztosan nem is tudott volna beilleszkedni, és mindeközben nőtt a szívében a bűntudat mindezért. Ishla városában menedékre talált: egy kis, a település szélén álló, fából összeeszkábált kunyhóban éldegélt pár napig, míg végül az anyja nyomára nem bukkant.

Nem szidta le, nem okította, nem hozta fel mindazokat az unalmas tanításokat, amiket a lány mindaddig nap, mint nap hallott; ehelyett Genewieve magához ölelte gyermekét, megcirógatta a haját, majd tudtára adta, hogy ha most nem viszi vissza őt a szigetre, mindkettőjüket száműzetik. Thorában addigra akkora méreteket öltött a bűntudat, hogy nem tudott erre nemet mondani, bármennyire is szeretett volna, ráadásul nem volt otthon az önellátás témájában. Mit is válaszolhatott volna hát?

Visszatérve Syla városába, Thora afféle „próbaidőn” volt. Egy hónapig be kellett tartania minden szabályt, nem szabadott lázadoznia, feleselnie – jól kellett viselkednie, különben, ahogy apja volt szíves kifejezni magát, „az angyalok családja kitagadja az ő kis tündérkéjét, mert ellenszegült az Istenek akaratának”.

Thora nekifutott, tényleg és nagyon, egy hét és két nap után megpróbálta elvégezni az erkölcs próbáját is, ám megbukott. Ez a bűn egyébként is száműzetésért kiáltott, de a lány megelőzte a törvényt, és még aznap este megszökött. Így történt, hogy, elsőként a bukott angyalok történelmében, Thorát kétszeres váddal üldözték el.

A fiatal lány ezúttal Zirha dimbes-dombos városa felé vette az irányt. Egyedül, egy pici, sötét kunyhóban ülte meg tizenhatodik születésnapját, pislákoló tűz mellett vacogva, apró, piros és sárga bogyókkal a tányérjául szolgáló falevélen. Új házának ablaka be volt törve, és bár Thora kívülről és belülről is indákkal rákötött egy-egy lapulevelet, gyakran befújt a metsző, téli szél, s néha – mint aznap, a születésnapján – hópelyhek is berepültek ily módon.

Thora lassacskán talált megoldást az ablak helyrehozására, a tűzgyújtó képességei is tökéletesedtek, s épp, mire takaros otthont faragott volna az előtte romos kunyhónak, egy csapat ember, egy csapat vándor tévedt arra, mikor a lány pont kint tevékenykedett. Felismerték őt (mint Thora később megtudta, az Istenek nem engedik el csak úgy a száműzötteket, büntetésüket nekik is le kell ülniük vagy dolgozniuk, mint bármely más lénynek ezen a világon, és ha elszöktek, mint Thora is, keresés indul értük; ezen a ponton a lány hirtelen igazán hálás lett tizenöt éves énének, amiért elindult hazulról). A csapat megrémült és lassan hátrálni kezdett. Egyetlen merész vándor egy íjvesszőt lőtt rá, amit Thora még szálltában elkapott. A férfi rémült arccal hátrálni kezdett, mint a többiek. Thora felhúzta bal szemöldökét, széttörte az íjvesszőt, majd két hosszú lépéssel a férfi előtt termett. Mutató- és középső ujjával szótlanul megérintette a vándor két szemét, mire azokból sötét, ragyogó fény tört elő. Másodpercekkel később a férfi összeesett, szemei helyén fekete, tátongó űr maradt. Thora mosolyogva felnézett a maradékra, ám a várt ováció elmaradt, helyette halálra rémült szempárok szegeződtek rá. Mikor belegondolt, mit is tett valójában, s nyomban tovatűnt a nevethetnékje.

– Menjetek innen! Tűnés! – parancsolt ellentmondást nem tűrő hangon a bámészkodókra. Azok, minthogy éppen ugyanezt latolgatták, kérdés nélkül eliszkoltak. Thora azonban tudta, hogy híre fog terjedni, mit tett a nagyra nőtt emberszabású a város szélén. Az Istenek rá fognak találni, és onnantól aztán nincs menekvés, Demertan börtönében fog csücsülni, míg ki nem végzik vagy bele nem hal. Így nem volt választása, továbbállt.

Logaille barátságosnak tűnt. Megismerkedett a tenger rejtelmeivel – mert bár Sylában nevelkedett, és tenger vette körül őket, ott senki nem hagyta, hogy fürödjenek a vízben. Azzal indokolták, hogy „Az Istenek tökéletesre teremtették, szép, tiszta, kék, de ha valaki beléhatol, piszkos lesz és átláthatatlan. Ugye nem akarod tönkretenni, amit ilyen gyönyörűre megalkottak?” Thora nem értette. Hát hol marad a szórakozás? A tapasztalatszerzés? Logaille-ben végre megismerhette a tenger vizét. Rájött, hogy ez egy nagyszerű dolog, kár, hogy eddig nem művelhette. Aztán az ottaniak kifundálták, ki lopkodja az élelmüket éjjelente, így Thorának szednie kellett a cókmókját.

Nigrumban ünnepelte tizenhetedik születésnapját.

Onnan eljőve megtapasztalta, milyen folyóban fürdeni (megállapította, hogy nem annyira élvezetes, mint tengerben), és letáborozott a Chronall hegység lábánál, Headrasban. Ott megpróbálkozott a hegymászással, de boldogan nyugtázta, hogy ez nem tetszik neki. A hegyoldalon érte a tizennyolcadik szülinapjának reggele, mikor is egy törpe elkiáltotta magát: „Megtaláltam az egyik szökevényt!”. Thora félálomban megölte a kis, dühöngő lényt, majd sietve kereket oldott.

Nathe békésnek tűnt első ránézésre. Az ott lakók mindenféle rosszallás nélkül néztek rá, mosolyogva üdvözölték, és minden, amit bizalmukért cserébe kértek, Thora hűsége volt. Csak annyit akartak, hogy ne menjen el, ne árulja el a többi ottanit, ne lopjon, ne öljön, és tisztelje a többieket. Vagyis ez egy olyan hely volt, ahol szívesen láttak mindent és mindenkit, azzal az egy feltétellel, hogy ez legyen kölcsönös.

Thora nem is találhatott volna jobb helyet magának. Nem nézték ki, nem árulták be, s mi több, átélhette a tóban fürdés csodás élményét, ami még jobb volt, mint a tenger. Barátokra, szövetségesekre lelt, és a tizenkilencedik születésnapján végre már nem egyedül volt. Azóta is felszabadultan éldegélt a csendes kis városkában.

– Azóta is rólam beszélnek? Nedyn, az négy esztendeje volt! Nem történt semmi más?

– Nem. Hisz Syláról beszélünk! Nagyon jól tudod, milyen unalmas tud lenni.

– Persze, de mindig is voltak és lesznek lázadók, akik, épp, mint én, izgalmat visznek a többiek életébe. Nem akad senki?

– Egy alacsony termetű, mogorva angyalfiú, Keyros felől fülembe jutottak ugyan híresztelések, ám semmi komoly.

– Miféle híresztelések?

– Azt mondják, az anyja, aki angyalnak született, házassága előtt törpével hált, ezért lett Keyros ilyen kicsi és mogorva.

– Félvérű? Hát, ez tényleg nem komoly. Ilyenekkel már találkoztunk, és mind boldogan élnek Sylában. Ellenben az anyjának nem kedvezne, ha kiderülne, hogy a pletyka igaz…

– Felejtsd el, Thora! Nem fogok kotnyeleskedni, pláne nem azért, hogy aztán kitagadják Mellanyt. Ő jó ember.

– A ti fogalmaitok szerint a jó emberek nem létesítenek nemi kapcsolatot másokkal házasság előtt.

– Nem is biztos, hogy igaz!

– Hát derítsük ki…

– Thora! Ne üsd bele az orrod. Én meg természetesen nem fogom megtenni. Verd ki a fejedből és beszéljünk másról!

– Hát nem pletykálni jöttél, Ned? – vigyorgott Thora pimaszul.

– Nem. Azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni.